A férjem és én rengeteg dologban nagyon hasonlítunk egymásra. Hasonló a szépérzékünk és a házunkat is hasonló stílusban képzeltük el mindig is, mint a másik, ezért nem is volt gond sosem az építkezés során. Ha egy kérdés felmerült, biztos, hogy mindketten hasonló választ adtunk rá, és teljes egyetértésben tudtuk felépíteni a kis családi házunkat, ráadásul így nem is akármilyen gyorsasággal. Még azt is mondhatom, hogy a berendezéssel sem volt probléma, mert ott is rengeteg dologban egyet tudtunk érteni, bár azért tény ami tény, ott már volt egy – két dolog, amit nem pont úgy képzeltünk el mint a másik, de nagyon gyorsan kompromisszumra tudtunk kerülni egymással.
Aztán jött a fekete leves, hiszen előbb vagy utóbb felmerül a kérdés, hogy mi kerüljön a falakra. Hát ebben végképp nem tudtunk megegyezni, de olyan szinten nem, hogy egészen a múlt hétig elő és elő keveredett nálunk ez a kérdés és mindig napolás lett a vége, mert ebben mindketten nagyon makacsnak bizonyultunk. Nem tudtunk megegyezni. Ő nem akart festményt, én viszont nem szerettem volna családi képeket kitenni a falra, hogy ha bárki jön, az végig nézze a közös életünket. Nekem ezek intim dolgok és nem akarnám kiteregetni mindenki elé.
Így aztán azt mondhatom, hogy már három éve hogy ugyanaz a díszítés a falon, vagyis a nagy semmi. Nem tudtuk meggyőzni egymást. Pontosabban, nem tudtuk meggyőzni egymást egészen addig, míg egy nagyon kedves barátunktól nem kaptunk ajándékba egy gyönyörű képet vászonkép formájában. Nem festmény, de nem is családi képet ábrázol, hiszen egy nagyon szép Balaton vászonkép volt a csomagolás alatt. Nem csoda, hiszen a Balatonon ismerkedtünk meg, és az életünket is ott kötöttük össze. Ebben már meg tudtunk egyezni, egyrészt, mert tényleg egy nagyon szép arany középút, másrészt pedig mert egy gyönyörű emléket mutat mindkettőnk számára. Ez a kérdőjel is feloldódott tehát.